Time to say goodbye


Kedves Olvasóim, 

bizonyára feltűnt nektek, hogy az elmúlt hetek csendesek voltak itt a blogon. Ennek csak az egyik oka volt a karácsony. Az ünnepek előtt influenzával ágynak estem, így sajnos nem tudtam annyit készülődni, mint szerettem volna, az ünnepnapok viszont már jól teltek és kárpótoltak a rosszkor jött betegségért. Volt minden, amitől nekem ünnep az ünnep: elsősorban sok-sok idő a férjemmel kettesben, ágyban reggeli, egész napos társasjáték-csaták, nagy beszélgetések süti és forró csoki mellett, isteni ételek és csodás ajándékok. 

A blog elhanyagolásának azonban nem kizárólag a karácsony volt az oka. Ez a viszonylag hosszú hallgatás egyben lezárása is volt egy folyamatnak, ami már hónapok óta zajlott bennem.

Mindig sejtettem, hogy eljön egyszer ez a nap, hiszen ami elkezdődött, annak így vagy úgy, de vége is lesz. Az elmúlt közel 3 évben volt már néhány olyan alkalom, amikor felmerült bennem, hogy bezárnám a blogomat, de ott és akkor még nem éreztem, hogy valóban eljött volna a búcsú ideje.

Tudom, ilyenkor mindenki a miértekre kíváncsi, de sajnos nem szolgálhatok válasszal. Nem történt körülöttem semmi változás, az életem, a gondolataim, a munkám és a szabadidőm pontosan olyan és úgy telik, mint fél éve, 1 éve, vagy 4 éve. Az is fontos, hogy ez nem egy hirtelen hozott döntés: mint említettem, már hónapok óta tépelődtem rajta, hogyan tovább, és nagyjából mostanra eljutottam oda, hogy ki merem jelenteni: ennyi volt.

Sosem terítettem ide az egész életemet, minden szerzeményemet, utazásomat, szokásomat vagy épp a lakásunk minden zugát, de az utóbbi (nagyjából) fél évben még kevesebb részletet volt kedvem megosztani. Szép lassan azon kaptam magam, hogy egyre kevésbé tartom fontosnak, hogy megszólaljak, és inkább csak "csendben" élvezem mindazt, amiről korábban esetleg posztot írtam volna.

Mindig is hobbiként tekintettem erre a blogra, amiből semmilyen formában nem akartam profitálni, ezért utasítottam vissza minden céges megkeresést, olyanokat is, amik után mások két kézzel kaptak volna. Habár könnyebb lett volna úgy blogolni, hogy minden 3. poszt szponzorált és így nem kell gondolkoznom a témán, nekem ez mégsem volt fontos. Egyrészt úgy gondolom, a szponzorált posztok rontják egy blog színvonalát, másrészt és főleg: én a blogon bemutatni kívántam, mit szeretek, miért rajonok és mi a véleményem erről-arról, és semmiképp nem akartam ezt megfordítani és eljutni oda, hogy a blog határozza meg, mit használok, mit vásárolok, és főleg: mit gondolok. Tudom, ez ritka hozzáállás, de én ilyen vagyok, nekem ez csak játék volt, szórakozás, bár még így is jobban csináltam, mint sok más, magát komolyan vevő blogger.

Sok mindent köszönhetek ennek a blognak, leginkább azt, hogy felismertem, sok egyéb pozitív képességem mellett tehetségem van ahhoz is, hogy igényes posztokat írjak és szép képeket készítsek hozzájuk. Nem bánom sem a rengeteg energiát, sem a sok időt, amit ráfordítottam, mert az alkotás folyamata örömet okozott, és nekem más célom nem is volt, mint jól érezni magamat. Az oldal biztosan elérhető lesz még egy darabig, úgyhogy nem veszik kárba sem a munka, sem a sok infó, amit itt megosztottam veletek.

Nincs más hátra, mint megköszönni mindenkinek, aki itt volt velem, olvasta és szerette a bejegyzéseimet és bármilyen formában is pozitív visszajelzést küldött. A keserűen fanyalgóknak és a kötözködőknek is köszönöm, mert minden egyes megjegyzésükkel ráébresztettek arra, milyen szerencsés vagyok, hogy az én életem kiegyensúlyozott és boldog, és így nyitottan, irigység nélkül tudok mások felé fordulni.

A legfontosabb gondolat, amit sok bejegyzésemben próbáltam átadni nektek - és szeretném, ha ez megmaradna mindenkiben: hogy mennyire nagyon fontos pozitívan látni a dolgokat. Felfedezni az élet apró szépségeit és örömeit, minden napban megkeresni a fénypontot, élvezni a pillanatot és mindazt, ami jó az életünkben, de legfőképp: boldognak lenni.

Üdvözlettel:
Piffeny